Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Japán művészet ~

 

Japán művészete a 7. században indult fejlődésnek, mikor a buddhizmus elkezdett terjedni. A kulturális élet központja Nara lett. Itt épült fel a Nagy Buddha Csarnok, ahol található a világ legnagyobb bronz Buddha-szobra. Öntése technikai bravúrnak számított a 8. században. A szobor kompozíciója és a részletek kialakítása a buddhizmus ikonográfiája szerint készült:

  • elmélkedő, jógi-ülésmód (két boka keresztbe fektetva, mind két talp látható). A szerzetesi leple mindkét vállát takarja.
  • mudra  (kéztartás): a mellig felemelt, tenyérrel kifelé fordított jobb kéz (megnyugtató, védelmező kéztartás), az ölében tartott tenyerével felfelé fordított bal kéz (könyörületes, jutalmazó, kegyosztó mozdulat).
  •  

  • jeképek: úrná (a szemöldök közti hajfürt vagy egy világító pont, a világ fölötti uralkodás jelképe); a hosszú fülcimpák az előkelő származásra utalnak; a göndör hajfürtök a megvilágosodást szimbolizálják.

 

A Buddha-ábrázolások imára ösztönöztek, elősegítették az elmélkedést és a külvilágról való megfeledkezést. A Nagy Buddha-szobor 752-ben épült, anyaga aranyozott bronz, magassága 15 méter, tömege 452 tonna.

 

 

 

 

Japán jellegzetes építménye két vagy több, vízszintes gerendával átívelt, két függőleges tartóoszloppal rendelkező - többnyire fából készült - kapuépítmény, a torii. A néphagyomány szerint a torii "kakasülőt" jelent, amelyen a madarak megpihennek és kukorékolásukkal jelzik a napfelkeltét. (A kakas a shintoista főisten, a Napistennő szent állata, ezért Japánban különös tisztelet övezi. A kapuk általában  a shintoista szentélyek bejáratához vezető úton sorakoznak. (A shinto jelentése: "a Napisten útja"). Japán legnagyobb toriija az Itsukushima-tó kapuzata. A Miyajima sziget szentélyének tengelyével párhuzamos, a tó közepén áll a hétköznapi világ és a szent hely közötti átmenetet jelképezve. A szigeten álló szentélyhez egy skarlátvörös fahíd vezet. Itt állítótták fel 1568-ban Japán legrégebbi no-színházát, amelyet rendszeresen felújítanak.

 

 

 

   

 

A no álarcos, zenés, táncos dráma, melyben minden szerepet férfiak átszottak. Nagy hatással volt kialakulásukra az önfegyelemre és a meditációra nevelő zen-buddhizmus. A legtöbb no-játékban egy nyugtalan szellem és egy pap vagy személő összecsapása látható. A hangszerekkel és énekekkel kísért lassú táncmozdulatok a feszültség növekedésével fokozatosan gyorsulnak. A kibontakozás során a szellem lelki megnyugvást talál. a főszereplők maszkot és brokátruhát viselnek. A fából faragott maszkokra jellemeket, típusokat és lelkiállapotokat kifejező mintákat és színeket festenek.

 

 

 

 

A fametszetek készítése a 4. században Kínában alakult ki. A japánok a 6. században vették át ezt a fadúcos eljárást, de az elején még csak az írás sokszorosítására használták. A 16. század végén kezdtél el a szöveget illusztrálni, melyek kezdetben fekete-fehérek voltak. A színes fametszet megteremtője 18. század közepén alkotó Harunobu volt. A japán fametszet fénykorának (18-19. század) leghíresebb mesterei: Utamaro (1753-1806), Hokusai (1760-1849) és Hiroshige (1797-1858). Hiroshige 119 lapból álló metszetsorozata az "Edo száz látképe"  címmel 1855 és 1859 között jelent meg. Megragadó a nyomatok egyszerűsége, a pillanatnyi hangulat megragadása és a térmélység ábrázolása. Az ő művészete volt talán a legnagyobb hatással az impresszionista festőkre.

 

Kedvelt témák: tájképek, madár és virág ábrázolások, a mindennapi élet jelenetei, erotikus jelenetek, a kabuki színház előadásai, az éneklő és táncoló színészek kifejező mozdulatai és mimikája.

 

A japán fametszetek fő jellemzői: hangsúlyos fekete kontúrok, dekoratív, élénk színek, fényképszerű esetlgesességel, ugyanakkor szigorú harmóniával megörökített jelenetek.

 

 

 

          

 

Hiroshige: Virágzó szilvafa                      Van Gogh: Virágzó szilvafa (Hiroshige feldolgozása)

 

A japonizmus: a japán fametszetek másolása 

 

A japán művészet iránti európai érdeklődést egy 1862-es londoni kiállítás váltotta ki, ahol japán fametszeteket és könyveket mutattak be. Az 1867-es párizsi viálgiállításon különös feltűnést keltettek a japán pavilonban kiállított műalkotások és tárgyak. Több művész (pl.: Manet, Monet, Degas) japán műtárgyakat kezdett gyűjteni, sokan mások pedig japán fametszeteket másoltak. Lenyűgözte őket a színes fametszetek atmoszférája, a dekoratív vonalvezetés, az erőteljes színek és a mindennapi élet jeleneteinek fényképszerű esetlegességel való megörökítése. A legtöbbet Degas kísérletezett a dekomponált, pillanatképszerű jelenetek megalkotásával. a kínai és japán könnyed festésmód és a lendületes kalligráfia nagy hatással volt a 20. századi amerikai, majd később az európai absztarkt festészetre. A tasizmus festői stílusa hasonló a kalligráfia szabályaihoz: könnyedén kell tartani az ecsetet és spontánul vezetni, mintegy üres kézzel és lélekkel. Sebesnek, villámlónak, egészen természetesnek és ötletektől pezsgőnek kell lennie.

"Irigylem a japán művészeket azért a hihetetlenül finom tisztaságért, amely valamennyi művüket jellemzi. Ez sohasem unalmas, és az embernek soha sincsen olyan érzése, hogy sietve dolgoznának. Olyan egyszerű az egész, mint a lélegzés; néhány biztos vonással megrajzolnak egy alakot, és ezt olyan tévedhetetlen könnyedséggel teszik, mintha éppolyan egyszerű lenne, mint egy mellényt begombolni." /Vincent van Gogh/

 
 

 

Profilkép


Képgaléria


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Augusztus / 2019 >>


Statisztika

Online: 2
Összes: 132191
Hónap: 2913
Nap: 76